A nagymama, ahogy mindig, reggel hétkor lépett be az üzletbe. Ez az az időpont volt, amikor a 24 órás boltban még alig voltak vásárlók – csak az éjszakás műszak dolgozói és néhány álmatlan kószáló jelent meg.
Mindig pontosan érkezett – minden kedden és pénteken. Mindenki tudta, hogy jelenléte halk és visszafogott, mint a reggeli köd, amely még eltakarja a várost a napsugarak elől.
– Már megint itt van a mi nagymamánk – ásított a pénztáros, akinek soha nem volt mosoly az arcán.
– És akkor mi van? – kérdezte a fiatal árufeltöltő.
– Semmi különös – válaszolta a pénztáros fásultan. – Fél óráig nézegeti az árakat, aztán vesz egy fél kenyeret. Néha teát, ha maradt egy kis pénze. Ilyenből van nálunk elég.
A nagymama lassan sétált a polcok között, görbe ujjai az aprópénzt számolgatták a régi pénztárcájában.
Amikor a tejtermékekhez ért, megállt. Sokáig nézte a tejesüvegeket. De nem nyúlt utánuk.
– Keres valamit? – kérdezte egy alkalmazott.
– Csak nézelődöm, drágám… – habozott a nagymama, miközben szorongatta a pénztárcáját. – Az árakat figyelem… Régen vettem már tejet. Gondoltam, ma talán… – Nem fejezte be a mondatot, inkább továbbment a kenyérpulthoz.
Amikor a kasszához ért a kenyérrel, lassan, óvatosan kezdte el számolni az aprót.
– Kislányom – szólalt meg halkan, a pénztároshoz fordulva –, adhatnál egy kis tejet… Nincs több pénzem… A nyugdíj késik, hétfőn ígérték. Megadom, esküszöm.
A pénztáros még csak rá sem nézett. Gyorsan lecsippantotta a kenyeret, elvette a pénzt, és betette a kasszába.
– Ez nem jótékonysági intézmény – mondta ridegen, ahogy már megszokták tőle. – Minden nap ugyanez a lemez. Nem jött meg a nyugdíj, elveszett a kártya… Kérem, távozzon.
A nagymama vállai még lejjebb ereszkedtek, lesütött szemmel vette el a kenyeret, és elindult kifelé.
Ekkor azonban, amikor már majdnem az ajtónál volt, egy fiatal lány lépett a kasszához. A lány kemény leckét adott a goromba pénztárosnak, és segített a nagymamán. 🥹
A hozzászólásban elárulom, mit tett pontosan 👇👇
A lány pénzt tett le a pultra, és csendesen mondta:
– Én kifizetem a tejet. És kérek még zöldséget és gyümölcsöt is a nagymamának.
A pénztáros gúnyosan felnevetett, anélkül hogy ránézett volna.
– A maga pénze, maga dolga – morgott. – Csak ne rendezzen jelenetet itt.
– Jelenet lesz – válaszolta nyugodtan a lány, egyenesen a szemébe nézve –, de nem én fogom csinálni.
A nagymamához fordult:
– Nagymama, várjon egy kicsit. Mindjárt elintézzük.
A lány közelebb lépett a kasszához, elővette a telefonját, és lefotózta a pénztárost, a pultot és a nagymamát.
– Hé, mit csinál maga?! – kiáltott fel a pénztáros. – Tegye el azt a telefont!
– Tudja, ki vagyok én? – mondta magabiztosan a lány. – Blogger vagyok. Emberekről írok. Közönyről, kegyetlenségről, igazságtalanságról. Több követőm van, mint ahány vásárlója ennek az üzletnek. És most mindegyiknek elmondom, hogyan bánnak itt az idősekkel.
A pénztáros elsápadt, de még mindig gúnyosan mosolygott:
– Ugyan már, ki fogja ezt elhinni?
– Az üzletvezető az én nagybátyám. És tudja mit? Már régóta mondogatja, hogy „fiatalítani” kellene a személyzetet. Azt hiszem, magával fogja kezdeni.
A vörös hajú lány gyorsan összeszedett egy kosarat – tej, sajt, alma, mandarin, rizs, hús – és odament a nagymamához.
– Jöjjön, elkísérem. És ne aggódjon, mostantól mindig lesz, amire szüksége van.
A nagymama némán bólintott, könnyezve.
– Köszönöm, drága lányom – suttogta.