Megmentettem egy varjút, akinek sérült volt a szárnya — és egy hét múlva valami nagyon váratlan történt 😱 😱
Hazafelé tartottam egy hosszú munkanap után. Egy kellemetlen, apró eső esett.
Hirtelen furcsa hangot hallottam.
Nem hasonlított sem hangra, sem dudára. Egy sikoly volt — éles, fájdalmas. Megálltam. A hang a bokrok közül jött, a régi játszótér mellett.
Odamentem, lehajoltam… és megláttam őt. Egy varjú volt. Csupa víz, tollai a testéhez tapadtak, és az egyik szárnya bágyadtan lógott. A madár nem próbált elrepülni. Csak nézett rám.
– „Nyugi, barátom. Megnézzük, mit tehetünk,” suttogtam, óvatosan felemelve a madarat és a kabátom alá rejtve.
Otthon készítettem neki egy zugot egy dobozban: meleg törölközők, melegítőpárna, egy kis víz és hűtőből származó hús. Ivott, evett — bizalmatlanul, de evett.
Eltelt néhány nap. A szárnya gyógyult, a varjú megerősödött. Először a szobában repkedett, aztán elkezdtem kiengedni a kertbe. De minden este visszatért.
Aztán… a madár eltűnt. Egy napot, kettőt, hármat vártam. Egy hét telt el. Már azt hittem, örökre elment. De pontosan a hetedik reggel ismét hallottam a jól ismert károgást.
Az ablakhoz rohantam — és ott volt. De nem egyedül. Folytatás az első kommentben 👇👇
A csőrében valami csillogott. Óvatosan letette az ablakpárkányra, majd, mintha mi sem történt volna, a szobába repült. Körberepülte a mennyezetet, leszállt a kanapé karfájára, és rám nézett.
Reszkető kézzel felvettem a kulcscsomót. Rajta volt egy régi, kopott kulcstartó az apám monogramjával.
Az én elhunyt apámé, aki egy éve nincs már közöttünk. Ezeket a kulcsokat vele együtt veszítettük el. Soha nem találtuk meg őket.
Hogy a varjú honnan tudta — nem tudom. Talán soha nem is tudom meg.
De azóta nemcsak egy meleg emlékem van apámról, hanem egy hű barátom is, fekete szárnyakkal és emberi lélekkel.
