A szüleimnek saját házuk van a külvárosban, és egy háromszobás lakásuk is, amit kiadnak. Mi a férjemmel és két gyermekünkkel egy garzonlakásban élünk. Nemrég kiderült, hogy harmadik gyermeket várok, és úgy döntöttem, segítséget kérek a szüleimtől, mivel mindig is unokákról álmodtak és megígérték, hogy segítenek.
De amit válaszként kaptam a szüleimtől, az teljesen meglepett. Most nem tudom, hogyan kommunikáljak velük, vagy hogyan neveljem a gyerekeimet ilyen körülmények között.
Megosztom a történetemet a hozzászólásokban lévő linken 👇👇😢
A szüleim már 60 felett vannak, és mindig hittem, hogy egy nehéz pillanatban mellettem lesznek. Én vagyok az egyetlen lányuk, és biztos voltam benne, hogy ha valami nehézség adódik az életben, ők segíteni fognak. De a valóság egészen más volt.
30 éves koromban férjhez mentem. Alig ért véget az esküvő, máris kezdődtek a kérdések: „Mikor lesznek unokák?”. Úgy tűnt, hogy a szüleim nagyon szeretnének nagyszülők lenni.
A terhességem nem volt könnyű — ikreket vártam. Kilenc hónap aggodalommal és fáradtsággal telt, de amikor megszülettek a kisfiaink, azt hittem, hogy most már minden másképp lesz.
Azt gondoltam, hogy a nagyszülők rögtön bele fognak avatkozni, segítenek, jönnek látogatni, játszanak a babákkal… De…
Két év alatt a szüleim mindössze háromszor látogattak meg minket, pedig ugyanabban a városban élünk. Semmilyen segítséget nem kaptunk, csak ünnepi telefonhívásokat és ritka látogatásokat.
A férjem anyja is tovább követte az életét — romantikus kapcsolata van, tervei vannak egy második házassággal, és őszintén szólva, nem érdekli, hogy mi van velünk.
Most ismét terhes vagyok. Pánikban vagyunk: hogyan élhetünk öten egy garzonlakásban? Már most sem elég a hely, a gyerekek nőnek, és több térre van szükségük. Még mindig gyesen vagyok, a férjem pedig biztonsági őrként dolgozik, és taxizik is.
A szüleimnek van egy háromszobás lakásuk, de kiadják, és saját házban élnek a külvárosban. Reméltem, hogy tudnak segíteni.
Felajánlottam, hogy cseréljünk lakást, mert számukra könnyebb lenne nálunk élniük egy garzonlakásban, míg nekünk több helyre lenne szükségünk!
De anyám határozott elutasítással válaszolt:
— Mi felneveltünk téged, és nem kértünk semmit senkitől. Nektek is meg kell tanulnotok önállóan élni.
Az utolsó reményem a férjem anyjánál volt. De amikor hozzá fordultunk, az ő válasza is ugyanolyan közömbös volt:
— Hagytok engem élni az életemet. Megházasodom.
Most tanácstalanok vagyunk. Eladjuk a lakást és az autót? Akkor sem lenne elég pénzünk egy nagyobb lakásra.
Maradni a régi körülmények között azt jelenti, hogy a gyerekeket a szűk térbe és kényelmetlen helyzetbe kényszerítjük. Kérhetjük a hiányzó pénzt a szüleinktől? Elutasítottak.
Ami a legjobban fáj, az nem a pénzügyi nehézségek. Az fáj igazán, hogy a legközelebbi emberek elfordultak, amikor annyira szükségem lett volna a támogatásukra.
Megértem, hogy a szüleimnek is van saját életük, de vajon tényleg olyan nagy kérés, hogy segítsenek az unokáiknak?
Ti találkoztatok már ilyen családi árulással? Hogyan oldottátok meg a lakhatási problémákat?